Ifjú László
Ádámok és Évák
Kék vásznat fest be a szénfekete éj,
tündökölnek a csillagvárosok, galaxisok.
Meseszép, mint az Ezeregyéj!
Alant keresik a füleket a szélfútta dallamok:
sivatag zenéje szól - szerenádot játszanak a kövek.
Üdvözöllek az édenkertben!
Még sincs itt a néptömeg... Kiakad a számrendszer:
körös-körül annyi homok, mint vízcsepp a tengerben.
Itt is, ott is szomjan hal az ember...
A távolban egy karaván - kígyó harap a farkába.
Csak egy lepukkant lakóautó park körbe parkolva.
Pusztán a csillagok pislognak, kihunyt a földi lámpás.
Az embereket megviselte az "istencsapás" - felbomlott az ószövetség...
Dideregnek a sivatagban. Fáznak, (pedig) sehol egy fa.
Már csak a szemekben ég a tűz - beleégett az emlék...
Összekovácsolódott a kollektíva.
Az eget kémleli egy hat éves forma unoka:
törékeny testecskéje torz, tovatűnt titka -
sejtjei emlékeznek még az atomháborúra...
Egy "hullócsillag" szeli ketté a Tejútat -
az üvegbúrán nincs többé már piszok,
nem zavarja többé már a mesterséges fény,
a szemnek nincs többé titok.
Egy műhold az, égi adó vevő - megoldódott a rejtvény -
szólt bölcsen Mammó Anyó.
Ezüstös haján megcsillan a holdfény, arca holdbéli táj...
Tovább árad belőle a mondanivaló:
"Ha beleszóltál egy kagylóba,
a világ másik felén is hallották a hangodat.
Ha belenéztél egy dobozba,
a világ másik felét is láthattad.
Ha mint pók, mászkáltál a láthatatlan hálón,
tiéd volt a világ összes tudása..."
Értetlenkedett a gyerekszáj.
Lassan elálmosodott, szemére hullt az álompor.
A civilizáció a mély pokolba hullt, befedte az atompor.
Fentről figyel az űrkor, lentről csodálkozik az őskor...