Ifjú László

Ádámok és Évák

Kék vásznat fest be a szénfekete éj,

tündökölnek a csillagvárosok, galaxisok.

Meseszép, mint az Ezeregyéj!

Alant keresik a füleket a szélfútta dallamok:

sivatag zenéje szól - szerenádot játszanak a kövek.

Üdvözöllek az édenkertben! 

Még sincs itt a néptömeg... Kiakad a számrendszer:

körös-körül annyi homok, mint vízcsepp a tengerben.

Itt is, ott is szomjan hal az ember...

A távolban egy karaván - kígyó harap a farkába. 

Csak egy lepukkant lakóautó park körbe parkolva.

Pusztán a csillagok pislognak, kihunyt a földi lámpás. 

Az embereket megviselte az "istencsapás" - felbomlott az ószövetség...

Dideregnek a sivatagban. Fáznak, (pedig) sehol egy fa. 

Már csak a szemekben ég a tűz - beleégett az emlék...

Összekovácsolódott a kollektíva.

Az eget kémleli egy hat éves forma unoka:

törékeny testecskéje torz, tovatűnt titka - 

sejtjei emlékeznek még az atomháborúra...

Egy "hullócsillag" szeli ketté a Tejútat -

az üvegbúrán nincs többé már piszok, 

nem zavarja többé már a mesterséges fény,

a szemnek nincs többé titok.

Egy műhold az, égi adó vevő - megoldódott a rejtvény -

szólt bölcsen Mammó Anyó. 

Ezüstös haján megcsillan a holdfény, arca holdbéli táj...

Tovább árad belőle a mondanivaló:

"Ha beleszóltál egy kagylóba,

a világ másik felén is hallották a hangodat.

Ha belenéztél egy dobozba,

a világ másik felét is láthattad.

Ha mint pók, mászkáltál a láthatatlan hálón,  

tiéd volt a világ összes tudása..."

Értetlenkedett a gyerekszáj.

Lassan elálmosodott, szemére hullt az álompor.

A civilizáció a mély pokolba hullt, befedte az atompor.

Fentről figyel az űrkor, lentről csodálkozik az őskor...

2015. május 27.